Érintés
Az érintés az első nyelvünk.
Mielőtt beszélni tanulunk, már tudjuk, mit jelent a simítás, az ölelés, az öklömnyi
kéz, ahogy megragad valamit, ami biztonságot ad.
A test emlékszik.
És az érintés az, ami először ír a bőrünkre.
Felnőttként mégis elfelejtjük ezt.
A legtöbb férfi számára az érintés csak célorientált mozdulat lesz.
Megfogni valamit. Megszerezni valamit. Megérinteni valakit – de közben nem
kapcsolódni, csak birtokolni.
Vagy ellenkezőleg: visszafogni, elkerülni, bezárni.
Pedig az érintés lehet ima.
Lehet figyelem, lehet kapcsolódás, lehet a csend egyik formája.
Egy érintés néha többet mond, mint egy vallomás.
A legtöbb férfi, akivel találkozom – akár egyedül, akár párban – nem fél a testiségtől,
hanem az érintéstől fél.
Attól, hogy mit ébreszt benne.
Hogy ha hozzáér valakihez, valami felébred – valami, amit eddig nem engedett meg
magának.
Egy másik férfi testét érinteni nem csak fizikai aktus.
Az belső mozdulat is.
Kérdés. Vágy. Nyitás.
És sokszor félelem is.
Mert az érintés nem hazudik.
Volt olyan férfi, aki azt mondta nekem:
„Nekem még soha nem volt olyan, hogy valaki csak úgy megérintett volna,
figyelemmel. Nem vággyal, nem céllal – csak jelenléttel.”
És ez a mondat mindent elmond arról, hol tartunk érintésben.
Az érintés gyakran elvész a szexben.
Vagy inkább: a szex veszi el tőlünk az érintést.
Mert ha minden testi kapcsolódás az aktus köré épül, akkor hol marad a lassúság, az
érzékelés, a köztes pillanatok?
Hol marad az a rész, amikor csak ott vagyunk, bőr a bőrhöz,
szívverés a szívveréshez,
és nem kell semminek történnie – csak lenni.
Én hiszek abban, hogy az érintés gyógyít.
Hiszek benne, mert láttam.
Ahogy egy pár újra megérinti egymást, miután hónapokig csak „voltak” egymás
mellett.
Ahogy egy férfi először meri végigsimítani a másik hátát anélkül, hogy azt gondolná,
ezzel valamit akarnia kell.
Az érintés nem mindig erotikus.
És nem is kell, hogy az legyen.
Az érintés lehet gyengéd, figyelmes, támogató, jelenlévő.
És ha erotikát szül, akkor az belőle fakad, nem előtte áll.
Sokan keresnek meg úgy, hogy „nincs már közelség a kapcsolatban”.
A szex még megvan – de már mechanikus.
És amikor rákérdezek, hogy „mikor érintetted meg utoljára úgy a párodat, hogy ne
akarj tőle semmit?”,
akkor csend lesz.
Mély csend.
Mert már nem emlékeznek rá.
Az érintésből eszköz lett, nem ajándék.
Az oldalamon létrejött térben újra lehet tanulni érinteni.
Nem technikailag – lélekben.
Lehet beszélgetni róla.
Lehet kérdezni:
„Hogyan szereted, ha megérintenek?”
„Mitől válsz befogadóvá?”
„Mikor érzed azt, hogy tényleg jelen vagy az érintésben?”
Ezek nem hétköznapi kérdések – de ezek nélkül nem lesz valódi kapcsolódás.
Ezért vagyok itt.
Nem mint terapeuta, nem mint mester,
hanem mint valaki, aki jelen tud lenni az érintésben.
Aki veled együtt fedezi fel újra a közelséget – akár egyedül jössz, akár pároddal.
Aki nem ad tanácsot, hanem teret.
Mert az érintéshez nem kell több tudás – csak kevesebb félelem.
És ha ezt együtt le tudjuk vetkőzni, akkor történik valami:
a test újra élni kezd.